A Sándor család 1696-ban vásárolta meg Bajnát és uradalmuk központjává tették a falut. Sándor Menyhért építtetett egy vadasparkkal körülvett vadászlakot a mostani kastély helyén. 1776-ban Sándor Antal nagy átalakításba fogott és csodálatosan szép kúriává építtette. Sándor Móric volt, aki bár fiatalon megörökölte az épületet, nem nyúlt hozzá, egészen a házasságkötését megelőző évben. Feleségének kívánva kedveskedni, egy ötvenkilencszobás kastéllyá alakíttatta. Felesége Metternich Leontine hercegnő volt, aki az osztrák birodalom nagyhatalmú kancellárjának leánya.
Bajnai kastély építése:
Móric Hild Józsefet bízta meg azzal, hogy az épületnek új külsőt varázsoljon. A főépület alsó szintjén ebédlő, dohányzószoba, télikert, biliárdterem, házi kápolna és a gróf lovak utáni másik szenvedélyének helyt adó kártyaszoba kapott helyet. Az emeleten a grófi és grófnői hálók, nappali és könyvtár helyezkedett el. belső tereit Alessandro Sanquirico, a milánói Scala díszlettervezője alakította ki, akit Móric itáliai utazásai során ismert meg.
A főépület a gazdasági helyiségekkel és az északi szárnnyal egy körfolyosós belső díszudvart ölel körbe. A vadasparkból angolpark lett, benne egy kazánfűtéses egzotikus növényekkel teli pálmaház épült. A gróf imádott lovai a kastélyhoz épített (fűthető) uradalmi istállóban pihenhették ki az őrült mutatványokat.
Móric gyermekkora:
Móricot és testvérét az édesanyjuk, gróf Szapáry Mária nevelte. Móricot, mint másodszülött fiúgyermeket szinte semmire nem tanították, amire egy nemes ifjút akkoriban szokás volt. Móric vézna kisfiú volt, ezért édesapja mindentől óvta, haláláig még csak a lovak közelébe sem engedte. 1819-ben Móric bátyja egy jeges esőben megfázott, tüdőgyulladást kapott, és pár nap alatt meghalt. Így Móric örökölt mindent. Az ifjú gróf megbízható, komoly férfiú volt, nem ivott, nem kártyázott, és nem voltak pikáns kalandjai. Egyetlen szenvedélye volt, a lovak. Figyelmeztetés ellenére egy angol telivért nyergeltetett fel, melyet úgy ült meg, mintha mindig is lovagolt volna. Mikor arra figyelmeztették, hogy a lovaglást tanulni kell, csak annyit mondott: „Akinek tanulni kell a lovaglást, az soha nem fogja megtanulni.” Kezdésnek többször átugratott egy póznán, végül a nyerget félretéve akadályt ugrott. Született tehetség volt, és a lovaglás lett a szenvedélye.
Az Ördöglovas:
Móric 1822-ben mutatta be első "produkcióját" Pesten. Két lovaskocsi közé beszorulva úgy szabadul szorult helyzetéből, hogy lovával átugratott három egymás mellé befogott lovat. Ezt követően Pozsonyban az 1825-ös országgyűlési megnyitóra érkezett királyi pár tiszteletére nyaktörő mutatványokat és vágtát mutatott be. Sokszor az utcákat használta lovas mutatványokhoz, gyakran nézelődött budai palotája erkélyéről lóháton, pipázva. Néha belovagolt olyan helykre is, ahol a legkevésbé számítottak volna rá, köztük kertésze szobájába máskor főúri palotákba, vagy volt, mikor a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeletére. Személyzete és tágabb környezete is megszenvedte furcsa személyiségét. Egyszer egymást sértegető szakácsát és komornyikját lovon megvívandó mogyorópálca-párbajra kényszerítette, máskor kapusa feleségét rémisztgette, hogy átugratja lóval. Többször járt Angliában is, ahol ugyancsak elkápráztatta mutatványaival a szigetlakókat. Fogadott az angolokkal, hogy képes betörni egy addig teljesen kezelhetetlen lovat, a fogadást megnyerte, és ráadásnak egy lóversenyt is megnyert a már betört lóval. A ló gazdája mondta róla: „Ez nem egy ember, ez egy ördög”. Ettől kezdve szájról szájra terjedt az ördöglovas legendája. Népszerűségét jelzi, hogy a londoni üzletek kirakatába tették festett képeit, többen oda voltak azért, hogy legalább egszer legyőzzék őt lovaglásban vagy hajtásban. A közügyekkel nem nagyon foglalkozott, az egyetlen ilyen, ami érdekelte, az a hídépítés volt. Sokat levelezett gróf Széchenyi Istvánnal, és leveleiben arra biztatta a Hídembert, hogy Buda és Pest között hidat kellene építeni.
Móric és az őrület:
Egy lovasbaleset során leesett lováról, és vasba verte fejét. Ekkor kezdett megőrülni, aminek látható jelét is adta, többször szándékosan kőfalnak lovagolt, vagy kocsival nekihajtott. Mutatványai miatt számtalanszor törött el a kulcscsontja és a bordái, rengeteg agyrázkódása volt, és sokszor kificamodtak a térdei.
Az 1848-as események sem érdekelték, pedig érintett volt benne, mivel apósa, a megbukott államkancellár volt. 1850-ben bécsi tartózkodása alatt elméje végleg elborult. A düh rohamot kapott, megkötözték és egy prágai elmegyógyintézetbe vitték. Állapota lassan javult és néhány év elteltével hazaengedték. Az ötvenes években nagyrészt ménesével és vadászattal foglalatoskodott. A gróf élete végefelé közeledve lovas emlékeivel vette körül magát, egészen addig, amíg újra úrrá lett rajta az elmebaj, s így élete hátralévő részét a döblingi elmegyógyintézetben töltötte.
Paulina:
Móric halála után az uradalmat, fiú örökös híján lánya, Paulina örökölte. 1896-ban modernizálta a konyhát, és bevezette a gázvilágítást. Paulina is hírnevet szerzett magának, mint apja, de más téren, ő diktálta a divatot a XIX. századi Párizsban. Divatklubot alapított Bécsben, Edgar Degas készített róla festményt, és Richard Wagner neki ajánlotta egyik darabját. A dámák utánozták öltözködését, kifinomult stílusát. A mai bajnai kastély termeiben beleshetünk Paulina elegáns ruhatárába is. Húszévesen a család akaratának megfelelően hozzáment saját (fél)nagybátyjához, Richard von Metternich grófhoz, aki nagykövetként szolgálta a Habsburgokat – a párnak három lánya született, és a férfi gyakori félrelépései ellenére is hosszú, szerető házasságban éltek, Paulina elkísérte férjét utazásai során, így Európa legmagasabb köreibe nyílt lehetősége betekinteni. 1859-ben Metternichet kinevezték francia nagykövetnek, ezt követően tizenegy évig éltek Párizsban, III. Napóleon császár udvarában, ahol Paulinából igazi divatikon lett, gyakran még a császárné is az ő öltözködését másolta.
Sándor-Metternich grófnő nem nevezhető kifejezett szépségnek, azonban műveltségével, intelligenciájával bárkit könnyedén megnyert magának. Az előkelő társaságok és a neves művészek keresték a társaságát. Bálokat, kulturális eseményeket szervezett. Azonban csöppet sem volt csendes, megalázkodó alkat, szókimondó, nagyszájú hölgynek ismerték, aki szivarozott, egy ízben pedig ököllel esett neki unokatestvérének.
A Francia Császárság bukása után a házaspár hazaköltözött Bécsbe, ahol Paulina folytatta addig megszokott életmódját, a társasági élet meghatározó figurája lett, bár nem mindenkinek nyerte el a szimpátiáját Sissi, Erzséber királynéval ki nem állhatták egymást, a korabeli bulvársajtó gyakran pletykált a két hölgy viszályáról.
Az ominózus, szenzációt keltő, azóta is híres párbajban az orosz nemesi családból származó Anastasia von Kielmansegg, Alsó-Ausztria kormányzójának felesége volt Paulina grófnő ellenfele. Mindkét hölgy tagja volt az 1892 októberében megrendezésre kerülő Bécsi Zenei és Színművészeti Kiállítás szervezőbizottságának, mely esemény az akkori idők legjelentősebb, legfényűzőbb kultúrális eseménye volt. Az akkor ötvenhatodik évében járó Paulina és a nála huszonnégy évvel fiatalabb Anasztázia grófnő nem tudott megegyezni a Bécs városát díszítő virágcsokrok elrendezésével kapcsolatban. A nézeteltérés vitává fajult, melyet csak párbajjal tudtak elrendezni. A két asszony között régóta feszült volt a hangulat, a „virágügy” inkább amolyan „utolsó cseppként” szolgált, hogy végre leszámolhassanak egymással.
A párbajozás évszázadokig férfiak közötti „becsületbeli ügynek” számított, és ugyan már volt példa nők közötti párbajra, Paulina és Anasztázia minden korábbinál továbbment, úgy döntöttek, nem csak a két szemben álló fél, de minden résztvevő nőnemű lesz. Paulina Schwarzenberg hercegnét, Anasztázia Kinsky grófnét választotta maga mellé párbajsegédnek, az orvosi teendőket egy lengyel nemesasszony, Lubinska báróné látta el (aki tényleg rendelkezett orvosi végzettséggel), a férfiakat annyira száműzték az összecsapásból, hogy a társaságot a helyszínre szállító kocsisok és inasok is csak messze távolról figyelhették az eseményt. A korábbi női párbajok többségét a férfiak szórakoztatására, kvázi viccből vívták a felek, ezúttal az összecsapást a lehető legkomolyabban vették. A Vaduzban megrendezett párbaj híre bejárta a világot, Európa és a nyugati világ minden szegletében beszédtéma lett a két előkelő bécsi társasági hölgyek közötti összecsapás, melyet még pikánsabbá tett, hogy a felek félmeztelenül vívtak meg egymással. Nem a szenzációhajhászás miatt, hanem egészségügyi okokból, Lubinska báróné javaslatára döntöttek így, nehogy a sebek esetleg elfertőződjenek a beléjük kerülő, nem mindig higiénikus szövetdarabok miatt.
A párbaj francia szabályok szerint zajlott, vagyis nem halálra ment, csupán az első vérig, Anasztázia az orrán sebesítette meg Paulinát, míg utóbbi ellenfele karján ejtett vágást. A mai napig nem tisztázott, hogy az első találatot bevivő vagy a jelentősebb vágást ejtő fél számít-e nyertesnek, de legtöbben az utóbbit tekintik a párbaj győztesének. Ugyan a grófnő később cáfolta, hogy a párbaj valaha megtörtént, a párbajról a világ minden jelentősebb lapja beszámolt, a Los Angeles Timestól a Figaróig
Pauline von Metternich grófnő az Osztrák–Magyar Monarchia bukása után három évvel, 1921-ben hunyt el Bécsben, nyolcvanöt éves korában. Családja és saját történetét két memoárban is megörökítette, az elsőben apja, az Ördöglovas életét meséli el, a második könyvben a francia udvarban töltött évekről ad visszaemlékezést.